Jurányi Latte

FARKAS DOROTTYA

2022 szeptemberében színházi pályázattal egészült ki a Mastercard Alkotótárs ösztöndíjprogram. Ennek célja, hogy szakmai mentorálás mellett, próbahelyszínnel támogassák a feltörekvő kortárs színházi előadók legígéretesebb projektjeit. A nyertesek négy hétig ingyenesen használhatják a Mastercard Alkotótér nevű színházi labort a Jurányi Házban. A 2023/24-es évad egyik nyertesével, Farkas Dorottyával beszélgettünk, aki a Freeszfe hallgatójaként az Emese álma projekttervével részt vett a VI. TITÁNium Színházi Pályázat mentorprogramjában is.

Milyen tapasztalat volt 2022 őszén a TITÁNium mentorprogram?
A Freeszfe színházcsináló képzésén Barda Beáta és Rozgonyi-Kulcsár Viktória tartott nekünk színházmenedzsment órákat, ezért sok minden már ismerős volt a mentorprogram során, de élveztem a kurzusokat. Hasznos volt a projektemről szervezett keretek között gondolkodni, és sokat tanultam arról, hogyan intézzem a saját előadásom ügyeit. Önállóságra, proaktivitásra, vagyis önmenedzsmentre buzdítottak. Szerintem fontos ilyen tulajdonságokkal felvértezni magunkat, mert ellenkező esetben az alkotásunk és mi magunk is ki vagyunk szolgáltatva egy átfogóbb rendszernek, ami nem tudja az egyéni érdekeket képviselni.

Miről szól az Emese álma c. sors-diagnózis, amelyet április 9-én a Trafóban mutattok be?
Az előadás egy fiatal nőnek az identitáskereső útját próbálja megragadni. A darab Emeséje Budapesten született, magyar nyelven és kultúrán nevelkedett, de történetesen színesbőrű. A társadalom pedig, amiben felnő, nem épp a legelfogadóbb, legnyitottabb közeg, és ez jelentősen kihat az önképére, és arra, ahogyan önmagáról gondolkodik. Ebben a történetben engem az érdekelt leginkább, hogy milyen irányba tud eltorzulni valakinek a személyisége, ha állandóan címkéket aggasztanak rá. Ugyanis ez egyfajta korlátozás abban, hogy te találd ki, ki is akarsz lenni valójában, és szerintem súlyos következményekkel járhat, ha nem hagyják, hogy szabadon gondolkozhass önmagadról. Ma Magyarországon célkeresztbe kerülhet az ember a feltételezett hovatartozása miatt, és most egyre inkább olyan irányba mutat a politikai narratíva, hogy ami nem magyar gyökerű, az rossz. Nagyon mérgező dolog ez, a fehér magyarok számára is. Ezért reményeim szerint társadalmi diagnózisról is van itt szó. Emellett a darab arra is igyekszik reagálni, hogy milyen veszélyeknek vannak kitéve a nők úgy általánosságban; ha ki vannak használva, vagy erőszakot követnek el ellenük, az hogyan befolyásolhatja az életüket; hogyan tudja lepörgetni őket egy spirálban, ha nincs megfelelő védőháló körülöttük. A politikai döntéshozásban sosem volt előtérben a fiatal nők helyzete, miközben gyakori esemény a szexuális erőszak, de akár csak a verbális abúzus is. Szerintem egy nőnek sem kell elmagyarázni, mi az az abúzus, mert az a szomorú helyzet, hogy túl sokaknak volt már része abban a bizonyos „kitüntetett figyelemben”, amit sosem kértek.

A volt osztálytársad, Kárász Emese játssza a darabbeli Emesét. Rá írtad a szerepet?
A TITÁNium Színházi Projektre 2022 májusában együtt pályáztunk Emesével. Egy zenés híradóműsort szerettünk volna közösen rendezni, de ez átalakult az idők során, és úgy döntöttünk, hogy Emese inkább szerepel az előadásban, én pedig rendezem. A kezdeti híradó formátumot megtartottuk, ugyanis a szereplőnk ezen a kommunikációs csatornán keresztül igyekszik megszólalni, hallatni a hangját. De egy ideig nehéz volt megtalálnom a létező koncepciónkban azt, ami engem valóban izgat. Aztán az egyik mentorprogramos órán bevillant, hogy Emese még régebben mesélt arról, hogy az édesanyja kifejezetten egy ősi magyar nevet szeretett volna adni neki, és ez a gondolat valahogy beindította a folyamatokat. Elkezdtem utánajárni Emesének, mármint a magyarok ősanyjának, és ebből született meg az ötlet, hogy egy felnövés- vagy inkább fejlődéstörténetet szeretnék színre vinni, ahol a mi Emesénk először rendelkezik önmagáról, és először definiálja magát valamiként. Tehát ez a darab az Emese névből született és egy ma élő, fiktív Emeséről szól, aki egyébként számos dologban nem is eshetne távolabb Kárász Emesétől.

Eredetileg egy 21. századi női Egy őrült naplójának indult a történet. Ez megmaradt a munka során?
Esszenciájában ma is az, de nem egy átiratot készítettünk – a többes szám Vass Szandi dramaturgra vonatkozik. Egyértelműen jelentős inspirációs forrás volt számomra a Gogol szöveg, de Keresztes Tamás monodrámája is, amit itt, a Jurányiban játszik. Egy éve ilyenkor fel is kértem Tamást mentornak. Viszont nem szerettem volna egy régi történetet új köntösbe rakni. Inkább abból akartam kiindulni, mik az én és a közvetlen alkotótársaim élményei, és arról gondolkozni, hogy egy bizonytalan ember, aki társadalmilag nincs jó pozícióban – mondhatni rutinszerűen érik atrocitások –, min mehet keresztül, ha különösen rosszra fordulnak a dolgok. Persze nagyon jó kiindulási alapként, mankóként használni az Egy őrült naplóját – annál is inkább, mert nem írtam még drámát –, de ezt a sztorit közelebb akartam hozni magamhoz, ezért egy fiatal magyar lányról szól.

Hogy állt össze a szövegkönyv? Hol tart most a próbafolyamat? Nemrég kezdtetek el próbálni.
Szandival bejártunk a CEU könyvtárába, és olyanokon gondolkodtunk például, hogy Emese hogyan beszél, milyen helyzetekbe kerül, azokra hogyan reagál. Fontosnak tartottam, hogy fogalmazzuk meg a különbséget a színésznő Emese és a szereplő Emese között. Más karakterek, más életút. A próbákat azzal a kíváncsisággal kezdtük, hogy a szövegünk hogyan hangzik Kárász Emese szájából, és hogyan tudjuk használni az ő elképesztően sokszínű játékát, világát. Emese ugyanis igazi komika, intuitívan játszik, és egy nagyon újszerű színészi attitűdöt hoz be a próbákra. Most azzal kísérletezünk, hogyan tudjuk a történetet úgy életre kelteni, hogy minél kevesebb kelléket és díszletet használunk. Azt korán eldöntöttem, hogy kiscsoportban szeretnék dolgozni, hogy bizalmas maradjon a légkör. Maga a dráma is intim és jó, ha a próbatérben is bensőségesen tudunk dolgozni. Így könnyebb játszani a különböző irányokkal, illetve mindenki bele tudja rakni azt, ami őt érdekli.

Hogyan segíti a munkátokat a Mastercard Alkotótárs pályázat?
Teret és időt kapunk arra, hogy kísérletezzünk az ötleteinkkel, hogy összerakjunk valamit, amit a miénknek mondhatunk. Az elbírálók bizalmat szavaztak nekünk, és már a gesztus is azt üzeni, hogy hisznek bennünk, beállnak mögénk, a projektünk mögé. Szerintem ez a fajta segítség a leghasznosabb, mert nem próbál meg semmit megcsinálni helyettünk vagy beszorítani valamilyen irányba, hanem egyszerűen lehetőséget ad.

Az interjút készítette: Bordás Katinka