Jurányi Latte
2023.09.11.
GORDON ESZTER
Gordon Eszternek nyílik Takarásban címmel fotókiállítása szeptember 14-én a Jurányi Galériában. A kiállítás azokat a portrékat vonultatja fel, amelyeket a fotográfus a Jurányi havi műsorplakátjaira készített az elmúlt két évben. Gordon Eszterrel beszélgettünk.
Mi volt az első hatás, ami a fényképezés felé terelt?
14 éves koromban egy tengerparti nyaralás alatt édesapám a kezembe adta Yashica fényképezőgépét, és elmagyarázta, hogyan működik. Annyira megtetszett, hogy jelentkeztem a középiskolámban indult fotószakkörbe, és ott tanultam meg többek között laborálni. Egy nagyon jó és tehetséges közösségbe kerültem, több versenyen indultunk és helyezést is értünk el. A szakkör vezetője kritikus szemmel nézett a képeinkre, sokat lehetett tőle tanulni. Az érettségi után azt mondta nekem, hogy tudja, hogy felvettek felsőoktatási intézménybe, de soha ne felejtsem el, hogy mennyire szeretek fotózni. A gimi után elvégeztem a Práter utcai fotós szakmunkásképzőt, azután angol és orosz irodalom, illetve nyelvtanári diplomát szereztem az ELTE-n, aminek nagy hasznát veszem most, mert így óraadóként a Freeszfe Egyesület művészeti kommunikáció képzésén vizuális látásmódot, míg a Metropolitan Egyetemen színházi fotográfiát taníthatok.
Hogy vált belőled színházi fotográfus?
Az angol és az orosz szakon fontos szerepet játszott az irodalom, és miután elvégeztem az egyetemet, űr keletkezett bennem, mert hiányzott a szépirodalom. Azon gondolkodtam, hogyan kapcsolhatnám össze a fotózást ennek a hiánynak a betöltésével. A színház erre tökéletesnek bizonyult, hiszen a repertoárok egy része klasszikus irodalom. A színházban a háttérmunka is izgat, tehát nemcsak maga a végeredmény, vagyis az előadás, hanem az is, hogy egy rendező hogyan instruál, hogyan lesz egy szövegkönyvből előadás. Ugyanez a filmre is igaz. Sokat és szívesen dolgozom filmekben standfotósként. De a kérdésedre válaszolva, kitapostam magamnak ezt az utat. A pályám elején úgy jutottam be a színházakhoz, hogy a művészeti titkároknál bejelentkeztem a fotóspróbákra. Az előadások fotózása során rengeteget lehet tanulni. Nem neked kell beállítanod a fényeket, tulajdonképpen készen kapod ezt a kreált helyzetet, ami a darab, emiatt sokan azt hiszik, egyszerűbb, de ugyanúgy sok munkát, rengeteg figyelmet kell belefektetni. A fotóspróbák után többnyire valamilyen sajtóorgánumot is keresnem kellett, hogy valahol meg is jelenhessenek az előadásképeim. Persze kezdetben sokáig a fióknak fotóztam. Egy időben édesapám a sajtóban dolgozott, és gyakran elkísértem őt rendezvényekre, ahol (publikálási) kötelezettség nélkül fotózhattam az embereket. Igyekeztem gyakorolni, megfigyelni a közeget, a többi fotóst, kitapasztalni azt, hogyan kell mozognom köztük és a fotóalanyok között, és persze jó lehetőség volt ez a kapcsolatépítésre. Tanulságos volt nézni azt is, hogyan dolgoznak a fotósok ilyen rendezvényen, és látni, hogy abból mi jelenik meg másnap a sajtóban. Sokat jártam fotókiállításokra is, rengeteg albumot vettem. Mindezzel magamat képeztem. Tehát az első évek lényegében anyagi befektetéssel és tanulással teltek. Nem tudott azonnal megtérülni a drága kamera és az a rengeteg idő, amit gyakorlással töltöttem. Ezt nem győzöm hangsúlyozni a diákjaimnak.
Megvannak még azok a fotók, amiket a különböző rendezvényeken fotóztál?
Hatalmas gyűjteményem van belőlük albumokba rendezve! (Nevet.) Én tényleg ezekkel a rendezvényeken készített spontán portrékkal kezdtem a karrierem. Édesapám ötlete volt, hogy csináltassunk ezekből kópiát, a következő rendezvényre vigyem magammal, írassam alá a fotókat az alanyokkal. Ezeket nem mutogatom, de amikor egyszer olyan szerencsém volt, hogy Keleti Éva néni (Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar fotográfus, érdemes és kiváló művész – a szerk.) fogadott az irodájában, elvittem neki pár fotót ebből a gyűjteményből, és ellátott jótanácsokkal. Ezek a képeim technikailag még kiforratlanok voltak, de sokszor kaptam jó visszajelzést az alanyoktól, kértek saját példányt, ami persze jóleső érzés, hiszen mégis csak azért lettem fotós, hogy örömet szerezzek másoknak. Egyébként Éva néni irodájában, a falon függő képeit nézve határoztam el végképp, hogy a fotózást választom élethivatásomnak, mert én is szeretnék nyomot hagyni magam után.
2021 óta készíted rendszeresen a Jurányi Ház havi műsorplakátjára a színházi alkotók portréit. Mennyire áll hozzád közel ez a munka?
A Jurányiban jó hangulatúak a fotózások, szerintem azért is, mert az alanyok örülnek, hogy a Jurányi plakátjára kerülhetnek. Én is örömmel jövök. Ha már magányos szakmát választottam, hiszen rengeteg időt töltök egyedül az utómunkával a számítógépem előtt, jó érzés ilyen vidám társaságban megfordulni. Egyébként a kép, amit végül kiválasztunk a plakátra, úgy készül, hogy van egy jó pillanat, és kész a kép, aminek mindannyian közreműködői vagyunk. Ha nincs pillanat, nincs jó fotó sem. Könnyű gondterhelt arcokat fotózni, manapság nem divat mosolyogni a képeken, de mi a vidámságra törekszünk, ez hozzám és szerintem a Jurányihoz is közelebb áll.
Milyen érzés egyben látni az elmúlt évek képeit?
Izgulok és nagyon várom a megnyitót. 22 képpár lesz látható, tehát a portrék és mellettük az azokból készült plakátok. Egyfajta előtte-utána kiállítás. 2019-ből származnak az első képek, de két éve készítem rendszeresen a Jurányi plakátjaira a portrékat, amiknek a plakát grafikájához kell alkalmazkodniuk, de most teljes pompájában láthatják a látogatók. Szeretném, ha azt is megmutathatnánk a képeken keresztül a kiállításon, hogy milyen hangulat volt egy-egy fotózáson, ki mennyire volt játékos. Erre külön meglepetés-képekkel készültem.
A portrék készítésekor egyetlen kritériumnak kell megfelelni, hogy látszódjon, hogy a helyszín a Jurányi. Milyen a viszonyod a Jurányihoz?
Szeretném felfedezni a Jurányi azon a négyzetmétereit, amiket még nem használtunk ki a fotózások során! (Nevet.) Sosem gondoltam volna, hogy ezekből a portrékból kiállítás lesz, ráadásul most le fogunk bukni, hogy bizonyos helyszín több portrén is feltűnik… Szeretem azokat a műhelyeket, kezdeményezéseket, ahol a szív az első. A Jurányiban olyan nézőkkel, alkotókkal találkozol, akiknek fontos, hogy mit és milyen minőségben néznek, csinálnak, és mindettől eltántoríthatatlanok. Szívem szerint én is több időt töltenék itt.
Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Keleti Éva
Mi volt az első hatás, ami a fényképezés felé terelt?
14 éves koromban egy tengerparti nyaralás alatt édesapám a kezembe adta Yashica fényképezőgépét, és elmagyarázta, hogyan működik. Annyira megtetszett, hogy jelentkeztem a középiskolámban indult fotószakkörbe, és ott tanultam meg többek között laborálni. Egy nagyon jó és tehetséges közösségbe kerültem, több versenyen indultunk és helyezést is értünk el. A szakkör vezetője kritikus szemmel nézett a képeinkre, sokat lehetett tőle tanulni. Az érettségi után azt mondta nekem, hogy tudja, hogy felvettek felsőoktatási intézménybe, de soha ne felejtsem el, hogy mennyire szeretek fotózni. A gimi után elvégeztem a Práter utcai fotós szakmunkásképzőt, azután angol és orosz irodalom, illetve nyelvtanári diplomát szereztem az ELTE-n, aminek nagy hasznát veszem most, mert így óraadóként a Freeszfe Egyesület művészeti kommunikáció képzésén vizuális látásmódot, míg a Metropolitan Egyetemen színházi fotográfiát taníthatok.
Hogy vált belőled színházi fotográfus?
Az angol és az orosz szakon fontos szerepet játszott az irodalom, és miután elvégeztem az egyetemet, űr keletkezett bennem, mert hiányzott a szépirodalom. Azon gondolkodtam, hogyan kapcsolhatnám össze a fotózást ennek a hiánynak a betöltésével. A színház erre tökéletesnek bizonyult, hiszen a repertoárok egy része klasszikus irodalom. A színházban a háttérmunka is izgat, tehát nemcsak maga a végeredmény, vagyis az előadás, hanem az is, hogy egy rendező hogyan instruál, hogyan lesz egy szövegkönyvből előadás. Ugyanez a filmre is igaz. Sokat és szívesen dolgozom filmekben standfotósként. De a kérdésedre válaszolva, kitapostam magamnak ezt az utat. A pályám elején úgy jutottam be a színházakhoz, hogy a művészeti titkároknál bejelentkeztem a fotóspróbákra. Az előadások fotózása során rengeteget lehet tanulni. Nem neked kell beállítanod a fényeket, tulajdonképpen készen kapod ezt a kreált helyzetet, ami a darab, emiatt sokan azt hiszik, egyszerűbb, de ugyanúgy sok munkát, rengeteg figyelmet kell belefektetni. A fotóspróbák után többnyire valamilyen sajtóorgánumot is keresnem kellett, hogy valahol meg is jelenhessenek az előadásképeim. Persze kezdetben sokáig a fióknak fotóztam. Egy időben édesapám a sajtóban dolgozott, és gyakran elkísértem őt rendezvényekre, ahol (publikálási) kötelezettség nélkül fotózhattam az embereket. Igyekeztem gyakorolni, megfigyelni a közeget, a többi fotóst, kitapasztalni azt, hogyan kell mozognom köztük és a fotóalanyok között, és persze jó lehetőség volt ez a kapcsolatépítésre. Tanulságos volt nézni azt is, hogyan dolgoznak a fotósok ilyen rendezvényen, és látni, hogy abból mi jelenik meg másnap a sajtóban. Sokat jártam fotókiállításokra is, rengeteg albumot vettem. Mindezzel magamat képeztem. Tehát az első évek lényegében anyagi befektetéssel és tanulással teltek. Nem tudott azonnal megtérülni a drága kamera és az a rengeteg idő, amit gyakorlással töltöttem. Ezt nem győzöm hangsúlyozni a diákjaimnak.
Megvannak még azok a fotók, amiket a különböző rendezvényeken fotóztál?
Hatalmas gyűjteményem van belőlük albumokba rendezve! (Nevet.) Én tényleg ezekkel a rendezvényeken készített spontán portrékkal kezdtem a karrierem. Édesapám ötlete volt, hogy csináltassunk ezekből kópiát, a következő rendezvényre vigyem magammal, írassam alá a fotókat az alanyokkal. Ezeket nem mutogatom, de amikor egyszer olyan szerencsém volt, hogy Keleti Éva néni (Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar fotográfus, érdemes és kiváló művész – a szerk.) fogadott az irodájában, elvittem neki pár fotót ebből a gyűjteményből, és ellátott jótanácsokkal. Ezek a képeim technikailag még kiforratlanok voltak, de sokszor kaptam jó visszajelzést az alanyoktól, kértek saját példányt, ami persze jóleső érzés, hiszen mégis csak azért lettem fotós, hogy örömet szerezzek másoknak. Egyébként Éva néni irodájában, a falon függő képeit nézve határoztam el végképp, hogy a fotózást választom élethivatásomnak, mert én is szeretnék nyomot hagyni magam után.
2021 óta készíted rendszeresen a Jurányi Ház havi műsorplakátjára a színházi alkotók portréit. Mennyire áll hozzád közel ez a munka?
A Jurányiban jó hangulatúak a fotózások, szerintem azért is, mert az alanyok örülnek, hogy a Jurányi plakátjára kerülhetnek. Én is örömmel jövök. Ha már magányos szakmát választottam, hiszen rengeteg időt töltök egyedül az utómunkával a számítógépem előtt, jó érzés ilyen vidám társaságban megfordulni. Egyébként a kép, amit végül kiválasztunk a plakátra, úgy készül, hogy van egy jó pillanat, és kész a kép, aminek mindannyian közreműködői vagyunk. Ha nincs pillanat, nincs jó fotó sem. Könnyű gondterhelt arcokat fotózni, manapság nem divat mosolyogni a képeken, de mi a vidámságra törekszünk, ez hozzám és szerintem a Jurányihoz is közelebb áll.
Milyen érzés egyben látni az elmúlt évek képeit?
Izgulok és nagyon várom a megnyitót. 22 képpár lesz látható, tehát a portrék és mellettük az azokból készült plakátok. Egyfajta előtte-utána kiállítás. 2019-ből származnak az első képek, de két éve készítem rendszeresen a Jurányi plakátjaira a portrékat, amiknek a plakát grafikájához kell alkalmazkodniuk, de most teljes pompájában láthatják a látogatók. Szeretném, ha azt is megmutathatnánk a képeken keresztül a kiállításon, hogy milyen hangulat volt egy-egy fotózáson, ki mennyire volt játékos. Erre külön meglepetés-képekkel készültem.
A portrék készítésekor egyetlen kritériumnak kell megfelelni, hogy látszódjon, hogy a helyszín a Jurányi. Milyen a viszonyod a Jurányihoz?
Szeretném felfedezni a Jurányi azon a négyzetmétereit, amiket még nem használtunk ki a fotózások során! (Nevet.) Sosem gondoltam volna, hogy ezekből a portrékból kiállítás lesz, ráadásul most le fogunk bukni, hogy bizonyos helyszín több portrén is feltűnik… Szeretem azokat a műhelyeket, kezdeményezéseket, ahol a szív az első. A Jurányiban olyan nézőkkel, alkotókkal találkozol, akiknek fontos, hogy mit és milyen minőségben néznek, csinálnak, és mindettől eltántoríthatatlanok. Szívem szerint én is több időt töltenék itt.
Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Keleti Éva